Bevezetés, célkitűzés

A természeti környezet – a társadalmi, gazdasági és műszaki tényezők mellett – nagy szerepet játszik a települések kialakulásában, gazdaságuk fejlődésében és a területi terjeszkedésükben (Lovász Gy. 1982; Marosi S.-Szilárd J. 1963, 1974; Mendöl T. 1963; Tóth J. 1981). Ezen dolgozatunk célja az, hogy összegyűjtsük azokat a természeti adottságokat, amelyek befolyásolták három baranyai város fejlődését és alaprajzi terjeszkedését. A vizsgált települések különböző természeti környezettípusokban fekszenek. Komló a Mecsek tagolt peremvidékén, Szigetvár a D-Zselic lealacsonyodó hátait átszelő Almás-patak mocsaras völgyében, Sellye pedig a Dráva és a Fekete-víz által közrefogott ormánsági homokdombokon.

Módszerek

Elsősorban a városok fejlődését és a természeti környezet kapcsolatát kísértük figyelemmel. Az időkeresztmetszetek elkészítéséhez korabeli térképeket, könyvtári és levéltári dokumentumokat használtunk fel.

Létrehoztunk továbbá egy olyan földrajzi információs rendszert (FIR), amely segítségével számszerű adatokat kaptunk a városok alaprajzi változásának több jellemzőjéről. Elsősorban a lejtőmeredekség, lejtőkitettség, a vízrajzi viszonyok valamint az alaprajzi fejlődés kapcsolatának néhány elemét kívántuk feltárni. A FIR-hez a városok és azok környékének 1:10 000-es topográfiai térképét használtuk fel, melyről a CARTALINX programmal bedigitalizáltuk a szintvonalakat. Az IDRISI programmal digitális terepmodellt (DTM) hoztunk létre, amelyből lejtőkitettségi és lejtőmeredekségi térképet készítettünk. Erre “fektettük” rá a hat különböző időpontban készült katonai felmérés térképeiről beazonosított alaprajzokat, amelyeket maszkként használtunk az adatok kivonásához (IDRISI program EXTRACT funkció). Szigetvárnál nagyjelentősége van a folyóvizektől való távolságnak (árvízveszély), Sellye esetében pedig a tszf. magasságnak, ugyanis a legmélyebb területek belvízveszélyesek. A domborzati és vízrajzi adottságok egyes elemeinek megfelelő pontozásával, majd azok összegzésével mindhárom település esetében elkészítettünk egy környezetminősítő térképet, ami az alaprajzi terjeszkedésre legalkalmasabb területeket jelölik ki. (A vizsgálatokba nem vontuk be a városokhoz hozzácsatolt, de korábban önálló falvak közül azokat, amelyek területileg ma is elkülönülnek.)

A természeti adottságok és a településfejlődés

A Közép-Mecsek É-i részén fekvő Komló nevének első említése 1256-ból való. Évszázadokig egyutcás útifalu volt a Kaszánya-patak völgyében. Erről tanúskodnak a korai térképek, pl. az I. Katonai felmérés (1784) lapjai is. A XIX-XX. sz.-i jelentős fejlődését a határában feltárt feketekőszénnek köszönheti. A komlói szénbányászat első nyomaival 1812-ben találkozunk, amikor az akkori Batthyány uradalom jószágigazgatója Kern József a jobbágyok bejelentése nyomán idehívta Berks Péter kincstári bányaigazgatót, aki a megjelölt helyen meg is találta a tiszta kőszén darabokat. Igazi fejlődésnek csak akkor indult, miután 1880-ban Engel Adolf megvásárolta a volt Batthyány uradalmat és 1895-ben szakemberek irányítása mellett megnyittatta az Adolf, majd a Glanzer- és a Szerencse tárókat. 1896-ban kiépítették a Godisa-Komló közti vasúti szárnyvonalat. 1898-ban mélyítették le az akkor még csak 80 m mély, függőleges Anna-aknát (a későbbi Tanbánya). 1909-ben a Magyar Általános Hitelbank és az Engel cég együttes tőkével létrehozta a Dunántúli Kőszénbánya Részvénytársaságot, majd még ugyanebben az évben az egész bányavállalatot 2,5 millió koronáért megvásárolta a Magyar Államkincstár. 1944-ben 1100 dolgozója volt a bányának és 219 710 tonna szenet termelt. Mivel a komlói és a Pécs-vidéki liász kőszén egy része közvetlenül, más része megfelelő egyéb kőszénnel (antracittal) való keverés után alkalmas kohókoksz gyártására, a dunaújvárosi (akkor sztálinvárosi) új Vas- és Acélkohászati Művek energiaellátását a komlói szénre alapozták 1948-ban. Azonban a szükséges mennyiségnek az akkori napi 78,5 vagonos teljesítményű komlói bánya csupán 27%-át tudta produkálni. Ezért újabb bányákat kellett nyitni, melyek szénmedence termelésének és szénbányászatban dolgozók számának jelentős növekedését eredményezték (Lehmann A. 1995).

1956. május 27-én gördült ki az első szénszállító vonat Komlóról, mely a Dunai Vasmű számára szállította a szenet. Azután Komló lett a mecseki szénbányászat vezető területe. Ugyanis 1963-ban egyesült a Komlói- és Pécsi Szénbányászati Tröszt s majd mint Mecseki Szénbányák Vállalat egységes igazgatása alá tartozott az egész mecseki szénbányászat. 1982-ben a visszafejlődés határán vergődő vállalat a “liász” fejlesztési program indításával fellendülést, műszaki megújulást remélt. A program indulása már két évet csúszott, és az évenkénti pénzügyi keret menet közbeni változása már eleve kizárta az eredeti célkitűzések időben történő megvalósítását. A program csonka megvalósulásával a mecseki szénbányászatban megmaradt az alapvetően emberi fizikai erőn alapuló, már a hazai viszonyok között is idejétmúlt termelési mód, amire eleve nem lehetett a jövő bányászatát alapozni. A vállalat 1991-ben csődeljárást kezdeményezett, aminek következtében a Mecseki Szénbányák felszámolása 1991. október 8-án megkezdődött (Muhel J. 2000, Pálfy A. 1994). Az utolsó komlói bányaüzemet (a zobákit) 1997-ben zárták be, ami a város másfél évszázados fejlődését törte meg.

A XX. sz.-ban a lakosságszám folyamatosan nőtt az odavándorlás révén és az alaprajz is terjeszkedett a völgy futásához igazodva. A II. világháború után kiemelt állami támogatást kapott a város, egyre-másra nőttek ki a lakótelepek a földből, melyek már a környező dombhátakat foglalták el. Ez a település tehát az előző esetektől eltérően “kinőtte” a védett völgyet. A lakosságszám 1949-1960 között mintegy három és félszeresére, a beépített terület nagysága pedig 1950-1967 között háromszorosára nőtt. 1960-1988 között a beépített terület ismét megduplázódott, és a lakosság száma is közel 30%-kal emelkedett.

Komló változatos morfológiájú és mikroklímájú területen fekszik. Látványos fejlődése, növekedése azonban nem mindenütt állt összhangban a természeti adottságokkal. A helyszűke miatt egyre több helyen kerültek beépítésre a meredekebb, esetleg csuszamlásra hajlamosabb területek is. Míg a XVIII. sz. végén a település döntően kislejtésű völgyoldalra terjedt ki, addig ma csak a város egyharmada fekszik 0-10 %-os lejtőn. 1988-ban Komló területének majdnem fele 10-20 % közötti mértékben lejtősödött, sőt alaprajzának egyhatoda 20%-nál meredekebb oldalakat foglalt el (1. táblázat). Köztudott, hogy egy terület lejtőkitettsége, benapozottsága jelentős pszichológiai hatással van a lakosságra, de a hely mikroklímáját is befolyásolja (ld. fűtés). A XVIII.-XIX. sz.-ban egyértelműen csak délies kitettségű lejtőkön terjeszkedett a település, a mocsaras völgytalp és a meredek völgyoldal határán. A XX. sz.-ban sajnálatos módon kiegyenlítetté váltak az arányok az északias és a délies lejtők között (2. táblázat). Az erőltetett fejlesztés tehát sok esetben a kedvezőtlen területek beépítésére kényszerítették a várostervezőket.

A lejtőmeredekségi és lejtőkitettségi adatok felhasználásával egy egyszerű településkörnyezet-minősítést is elvégeztünk (1. ábra). Megállapítottuk, hogy a vizsgált tényezők alapján a beépítésre legkedvezőbb területek Dávidföldtől és Körtvélyestől ÉNy-ra, illetve a Kaszánya-patak völgyében helyezkednek el. Megállapításainkat igazolja az a tény, hogy Dávidföld É-i részén 1988 óta új, családiházas beépítésű utcák létesültek.

1. táblázat. Komló alaprajzának lejtőkategóriák szerinti százalékos megoszlásának változása az 1783-1988 közötti időszakban

2. táblázat. Komló beépített területének lejtőkitettségi arányának változása 1783-1988 között

1. ábra. Komló környékének alaprajz-terjeszkedési szempontú környezetminősítő térképe

(1 – Komló 1988-as alaprajza; 2 – építkezés szempontjából legjobb terület; 3 – építkezés szempontjából közepes terület; 4 – építkezés szempontjából legrosszabb terület; 5 – a vizsgált természeti adottságok alapján a terjeszkedésre legalkalmasabb irány)

Szigetvár a Zselic D-i határán az alsószakasz jellegűvé váló Almás-patak két partján fekszik. A város környékén talált kő- és bronzkori leletek mutatják a terület korai betelepültségét. A rómaiak idején fontos kereskedelmi út vezetett a területen K-Ny irányban, kb. a mai 6-os út mentén. Tehát a kedvező helyi energiákkal pozitív helyzeti energia is társult. A XI-XII. sz-ban a megtelepedő bencés és premontrei szerzetesek példája nyomán fellendült az ipar és a kereskedelem is. Az egyre nagyobb gazdasági szereppel rendelkező település 1446-ban mezővárosi rangot kapott. A krónikák szerint várát egy görög bevándorló kezdte el kiépíteni a mérnöki munkával szabályozott Almás-patak nagyobb szigetén, a XIII. sz-ban. Később a Török család birtoka lett. A törökök – Zrínyi Miklós önfeláldozó hősiessége ellenére – 1566-ban bevették a maroknyi védővel rendelkező végvárat. A magyar lakosság szétszóródott, helyükre szlávok, törökök, görögök települtek. A népesség összetételét színesítették az 1689-es felszabadulása után betelepülő németek és visszatelepülő magyarok. A gazdasági élet fellendülését Mária Terézia rendelete töri meg, ugyanis eladja a települést, lakói jobbágysorba kerülnek (Kováts V. 1977). A helyi kézműveseknek és kereskedőknek köszönhetően újra beindult a fejlődés a XIX. sz. második felére. 1868-ban átadták a forgalomnak a Pécs-Barcsi vasutat. Így az országos vasúti hálózat fejlődésével bekapcsolódhatott a kereskedelmi és ipari vérkeringésbe. Ebben az időszakban alakultak meg a település híres nagyüzemei is. 1881-ben a Fehér-féle gőzmalom, 1884-ben a Cipőgyár, majd a két világháború között a konzervgyár (1937). 1950-ben Somogytól Baranya megyéhez csatolták, 1966-ban városi rangot kapott (ekkor csatolták hozzá Hobolt, Zsibótot és Becefát). A település lakosságszáma 1870 és 1990 között megkétszereződött, a beépített területének kiterjedése pedig kb. megháromszorozódott. Ma is Ny-Baranya közigazgatási, egészségügyi és gazdasági központja. Sajnos, a rendszerváltás óta a TSZ-ek és a gyárak összeomlása magas munkanélküliséget eredményezett.

A település alaprajza mind a XVIII. sz. második felében, mind ma első ránézésre kettéosztott képet mutat. Ennek oka egyértelműen az Almás-patak maturus völgye. Az mocsaras völgytalp korábban védelmet jelentett (vár), de az utóbbi századokban inkább a terjeszkedés gátjává vált. Ez a helyi energia tehát a XIII-XVII. sz. között előnyös volt, azóta negatív lett. A város ősi alaprajzi formáját nem ismerjük a többszöri teljes újjáépítés miatt. Az 1784-es térképeken már nagyrészt mérnöki alaprajzot figyelhetünk meg, ami két elkülönült (K-i és Ny-i) városrészre oszlik.

A város területén és környékén egyáltalán nem fordul elő az építkezéseket már gátló, 10%-nál nagyobb meredekségű lejtő (3. táblázat). Ezért a különböző irányú lejtők esetében mért besugárzási különbségek, és az ebből adódó mikroklimatikus eltérés sem jelentős a térségben. A várostervezők ennek ellenére elsősorban a délies lejtőket részesítették előnyben az elmúlt kétszáz évben (4. táblázat). A település terjeszkedését elsősorban nem a domborzat, hanem a hidrológiai viszonyok befolyásolták. Lakóház mind a mai napig alig települt a vizenyős területekre, itt inkább ipari üzemeket hoztak létre (Konzerv- és Cipőgyár). Az alaprajz fejlődésére leginkább a keleties és nyugatias irányok a jellemzőek. Valószínűleg nagy befolyással van ezekre a 6-os főút vonzó hatása is. A településnek egy minimális D felé törekvése is megfigyelhető, de csak a vasúti töltés vonaláig. Ettől D-re már kiszélesedik a vizenyős, belvízveszélyes terület. A város jövőbeni terjeszkedését is várhatóan a vízrajzi adottságok fogják meghatározni. Modellünk szerint az építkezések számára legalkalmatlanabbak az Almás-patak környéke, valamint a belvízelvezető csatornákkal sűrűn behálózott (tehát belvízveszélyes) ÉK-i és D-i részek. A terjeszkedés várható iránya a jövőben elsősorban K-i és Ny-i, a 6-os főút mentén, de kiváló és nagy kiterjedésű területeket találhatunk erre a célra az É-i és ÉNy-i részeken is (2. ábra).

3. táblázat. Szigetvár alaprajzának lejtőkategóriák szerinti százalékos megoszlásának változása az 1784-1991 közötti időszakban

4. táblázat. Szigetvár beépített területének lejtőkitettségi arányának változása 1784-1991 között

2. ábra. Szigetvár környékének alaprajz-terjeszkedési szempontú környezetminősítő térképe

(1 – Szigetvár 1991-es alaprajza; 2 – építkezés szempontjából legjobb terület; 3 – építkezés szempontjából közepes terület; 4 – építkezés szempontjából legrosszabb terület; 5 – a vizsgált természeti adottságok alapján a terjeszkedésre legalkalmasabb irány)

Az Ormánság legnagyobb települése Sellye, aminek a területe 5000 éve szinte folyamatosan lakott. A lengyeli kultúra nyomait ugyanúgy megtalálták itt, mint a római és a népvándorlás korabeli leleteket (Bándi G. 1979). Első írásos említése 1292-ből származik. A középkorban írásos forrásokkal bizonyítható módon a terület közigazgatási és gazdasági központja volt. Területén a XIV. sz.-ban palánkvárat emeltek, amit az oszmán seregek 1532-ben vettek be. A török alatt bírósági központ és katonaváros volt. Az 1689-es felszabadító harcok alatt porig rombolták, de gyorsan újraépült és 1781-ben mezővárosi rangot kapott. A XVII. és XVIII. sz. fordulóján kezdtek németek és horvátok is betelepülni, de arányuk sohasem haladta meg jelentősen a 20%-ot. A város nevezetessége a barokk Draskovich-kastély, amely körül az 1760-as években arborétumot létesítettek (1965 óta természetvédelmi terület). A település fejlődése a kritikus világháborús időszakoktól és a rendszerváltás évtizedétől eltekintve töretlen volt az elmúlt 150 évben. Létalapját a XIX. és a XX. sz.-ban is a jó mezőgazdálkodási lehetőségek és központi funkciók (járási székhely) adták. Nehézipara sohasem volt, csak a primer szektorhoz kapcsolódó vállalatokat telepítettek ide (Agrokémia, Mecseki Erdészeti Rt., Baranyatej, Hunor stb.), de a mai napig jelentős szolgáltató szektorban dolgozók aránya is. A rendszerváltás súlyosan érintette a várost, jelenleg 20% körül mozog a munkanélküliek aránya. 1997 szeptemberében városi rangot kapott.

Sellye ott alakult ki, ahol a futóhomok dombok a würm végén, illetve az óholocénban szinte egymásba olvadtak, illetve “rajokban” csoportosultak, így lehetőség volt a többutcás falualaprajz kialakulására. A mikrodomborzat jelentőségét kiemeli az a tény, hogy a homokdombok oldalának meredeksége a több helyen meghaladja a 20%-ot, bár csak kis távolságon. A változatos mikrodomborzat természetesen kaotikus kitettségi viszonyokat eredményez. Az 1780-as években még csak a dombcsoport legmagasabb része népesült be, követve annak a fekvő “S” alakját. Az É-i terjeszkedést azóta is gátolja a vizenyős lapály. Az összeolvadt, egymásba fonódó futóhomokdombok a gerinctől D-re fekszenek. Már a múlt században ebbe az irányba indult meg a település terjeszkedése. Az alaprajzi terjeszkedés jellemzőjeként megemlíthető, hogy ebben az esetben nem a meredekségi és az exponáltsági viszonyoknak van rá a legnagyobb befolyásoló hatása, hanem a vízrajzi viszonyoknak. A minimális kiterjedésű 10% fölötti lejtők nem gátolják a település fejlődését, mint ahogy az északias lejtőket sem kerülik el, ha azok vízmentesek. Az 1:10 000-es térkép alapján létrehozott FIR-ünk igazolja azokat a történeti és néprajzi forrásokat, amelyek a vízszabályozások előtti időszakban, letelepedésre alkalmasnak csak a 100 m tszf. magasság feletti területeket mondták. Sellye esetében is megfigyelhető, hogy a XVIII. sz. végén a beépített területének döntő része a 101-104m-es magasságban húzódott. Mára ezek az arányok kissé módosultak a lecsapolások és a szabályozások hatására. A település alaprajzának legnagyobb része ma már 99-103 m között fekszik. 99 m alatt jelenleg is minimális a beépítettség, ami a magas talajvíz és a belvíz veszélyére hívja fel a figyelmet (5. táblázat). Ezek alapján elmondhatjuk, hogy Sellye jövőbeni alaprajzi fejlődésére nem lesz hatással sem a lejtőkitettség, sem a meredekség, hanem csak a tszf. magasság. Így a terjeszkedésre legalkalmasabb területek D, DK felé találhatók, míg a legalkalmatlanabbak É és Ny felé (Korcsina ártér, illetve Sellyei-Gürü-csatorna által lecsapolt, de ma is mocsaras morotva). (3. ábra)

5. táblázat. Sellye beépített területe tszf. magasságának százalékos megoszlása az 1784-1991 közötti időszakban

3. ábra. Sellye környékének alaprajz-terjeszkedési szempontú környezetminősítő térképe

(1 – Sellye 1991-es alaprajza; 2 – építkezés szempontjából legjobb terület; 3 – építkezés szempontjából közepes terület; 4 – építkezés szempontjából legrosszabb terület; 5 – a vizsgált természeti adottságok alapján a terjeszkedésre legalkalmasabb irány)

Összegzés

Dolgozatunkban három különböző természeti környezettel rendelkező várossal, Komlóval, Szigetvárral és Sellyével foglalkozunk. Történeti forrásokra támaszkodva feltártuk a fejlődésükben szerepet játszó természeti adottságokat, valamint térinformatikai módszerek felhasználásával megvizsgáltuk az alaprajzi terjeszkedésük néhány elemét. Az elkészített FIR-ek segítségével minősítettük is a városok környezetét alaprajzfejlődési szempontból.

Komló esetében megállapítottuk, hogy a feketeszénre, mint helyi energiára épülő bányászat a város számára óriási fejlesztő erőt jelentett. Ezt jelzi a lakosságszám és a beépített terület növekedése is. Az erőltetett fejlesztésnek azonban számos hátulütője is volt, így a beépített területen belül jelentősen nőtt a meredek és kedvezőtlen kitettségű lejtők aránya. Jövőbeni terjeszkedésre elsősorban az É felé húzódó szélesebb dombhátak és Kaszánya-patak völgytalpa alkalmas.

Szigetvár évszázadokon keresztül a mocsarak által védett vár közigazgatási központi funkciójából élt. A kedvező helyi és helyzeti energiákkal rendelkező település mind a mai napig Ny-Baranya központja. Fejlődése töretlen volt az elmúlt kétszáz évben is. Terjeszkedését elsősorban az Almás-patak széles, mocsaras völgytalpa akadályozta. A jövőben elsősorban a K-re, ÉNy-ra és Ny-ra fekvő lapos hátak nyújtanak kitűnő lehetőséget az építkezésre.

Sellye az Ormánság “fővárosa”. Fejlődését az évszázadokon keresztül meglévő központi szerepkörének és a viszonylagos helybőségnek köszönheti. A futóhomokbuckák ugyanis itt kapcsolódtak össze nagyobb kiterjedésű ármentes térszínné. Alaprajzi terjeszkedését így elsősorban nem a lejtőkitettségi, vagy meredekségi viszonyok befolyásolták, hanem a tszf. magasság. A 100 m alatti térszínek beépítése csak a lecsapolások óta indulhatott meg, előtte a gyakori árvizek lehetetlenné tették ezt. A jövőbeni fejlődésre valószínűleg a délies és keleties irányok lesznek jellemzőek, mivel É és Ny felé alacsony, belvízveszélyes térszínek határolják a várost.

Irodalom:

• Lehmann A. 1995: Földrajzi tanulmányutak a Mecseken és környékén – JPTE, Pécs, 147 p.

• Muhel J. 2000: Bányabezárási tevékenység a Mecseki Bányavagyon-hasznosító Rt. területén – Bányászati és Kohászati Lapok, 133. évf. 4. szám, pp. 31-34.

• Pálfy A. 1994: A mecseki kőszénbányászat 1945-1991-ig – In: Szirtes B. (szerk): A mecseki kőszénbányászat, Pécs, pp. 79-134.

• Kováts V. 1977: Szigetvár településtörténetének változásai – In: T. Mérey K. (szerk.): A Dunántúl településetörténete II./1. 1767-1948, MTA PAB-MTA VAB Pécs, pp. 161-171.

• Bándi G. (szerk.) 1979: Baranya megy története az őskortól a honfoglalásig – Baranya Megyei Levéltár, Pécs 423 p.

Források:

• Grünwald G. (szerk.) 1997: Baranya megye kézikönyve I-II. – Bo& Bo, Ceba Kiadó, Gruppa Kft., Szekszárdi Nyomda Kft.

• KSH adatok

• Pesti J. (szerk.) 1982: Baranya megye földrajzi nevei I-II. – Baranya Megyei Levéltár, Pécs 1055 p.